cgjung.hu

Az Egyesület tevékenysége

Az Egyesület a hazai pszichoterápiás képzés rendszerén belül a jungi analitikus pszichológia módszerspecifikus kiképzőhelye. A jungi mélylélektani képzés a C. G. Jung által kialakított analitikus módszertan eszközrendszerén és szemléletén alapul, a küsnachti Jung Intézet képzési tematikájával összhangban.

Kép: C. G. Jung első, ‘Systema munditotius’ című mandalája 1916-ból. (Forrás >>)

A képzés során az elméleti szemináriumok mellett nagy hangsúlyt kap az analitikus sajátélményű képzés, melynek során a jelölt elméletben és gyakorlatban megismeri a kollektív tudattalan ősképeinek szimbólumrendszerét, az individuációs folyamat útját és jellemző állomásait. A jungi szemléletű álomértelmezés mellett a képzés nagy mértékben támaszkodik a mese és mítosz elemzésre az archetípustan oktatása során.

Az Egyesület részt vesz orvosok, pszichiáterek, pszichológusok, határterületi szakemberek kiképzésében, továbbá minden érdeklődő számára tematikus tanfolyamokat, előadásokat rendez a jungi lélektanról. Képviseli és terjeszti Jung eszméit, képzéseket, konferenciákat tart, szakirányú írásokat tesz közzé. Szakemberei tanácsadással, egyéni és csoportos terápiás munkával is az érdeklődők rendelkezésére állnak.

Kortárs analitikus pszichológia

A C. G. Jung munkásságából továbbfejlődő analitikus pszichológia a pszichoanalízis mellett a legszélesebb nemzetközi szakmai hálózattal rendelkező, különböző irányzatokat összefogó mélypszichológiai pszichoterápiás iskola. Noha Jung konstruktumai közül számos relevánsnak mutatkozik többek között a kortárs idegtudomány vagy az evolúciós pszichológia kutatásainak tükrében (mint pl. a tipológia, az archetípus, a szimbolikus-metaforikus értelmezési irány, az álom- és szimbólum-felfogás), értelemszerűen a terápiás gyakorlat és elmélet az idők során számos vonatkozásban módosult. Történetileg nézve, Jung elsőként hangsúlyozta az élethosszig tartó személyiségfejlődés (individuáció) lehetőségét, s emelte ki az önazonosság élményének – ugyan szóval nehezen kifejezhető – jelentőségét. Ide kapcsolódik, hogy számon tartotta az élet értelmének, koherenciájának és céljának egzisztenciális kérdéseit, és annak adott esetben vallásos-spirituális vonatkozásait. Noha a kortárs gyakorlatban a hangsúlyok a fenti vonatkozásban is bizonyos fokig áthelyeződtek, az értelmezés hagyományos iránya, mely nem-reduktív módon, az adott személy életének kontextusában betöltött jelentésekre és funkcióra centrál, továbbra is kardinális.

Szintén hagyományosan nyitottan az interdiszciplináris kapcsolatokra, a kortárs irányzat fővonala (fejlődéstani irányzat) terápiás gyakorlatában hasznosította a korai anya-gyerek kapcsolatot vizsgáló fejlődéstani, kötődéselméleti kutatások eredményeit és jellemzően interszubjektív-kapcsolati irányt vett. Úgy gondolja, hogy a terápiás kapcsolatban zajló folyamatok dialogikus megértése jelentősen hozzájárul a személyiség éréséhez. Figyelembe véve a terápiás kapcsolat egyéb hatótényezőit is, arra, mint az önmegértés, önfelfedezés és mások megértésének experimentális, kapcsolati közegére is tekint. Ez a fordulat különben nem volt előzmény nélküli, hiszen Jung elsőként (1929) figyelt fel arra, hogy az ún. viszontáttételi érzések hozzájárulhatnak a páciens jobb megértéséhez, továbbá a terápiás kapcsolatot egy kölcsönösen transzformáló, közös munka alapjának tekintette (1935, 1946). Nem véletlen, hogy a mai jungi gyakorlat a konvergens fejlődésből adódóan közel áll a pszichoanalízis poszt-bioni tárgykapcsolatelméleti vagy a kapcsolati analitikus irányzatához (Ferenczi mellett Jungot ez utóbbi előfutárának is szokás tekinteni).

Általában véve a terápia célja a tüneti változás mellett a személy önélményét, interperszonális kapcsolatait és magatartását meghatározó strukturális változások elérése. Mindmáig jellemző a technikai és a setting-et illető rugalmasság (a terápia hossza, gyakorisága, ülő vagy fekvő forma, alkalmazott technika), mely értelemszerűen a mindenkori pácienssel közösen kialakított célokhoz és személyiségbeli adottságaihoz igazítva feltáró/szupportív hangsúllyal folyhat. A terápiás folyamatot tekintve előtérben áll a probléma jelen élethelyzetben történő megértése, ehhez kapcsolódóan, annak élettörténeti keretbe helyezése egy korábbinál koherensebb, a páciens számára jelentésbeli narratíva kialakítása révén. Mindamellett a személyes élettörténeten túl számol a transzgenerációs, illetve kulturális-történeti beágyazottság tudattalan/nem-reflektált hatásával a személyiségfejlődésre nézve (ld. kollektív tudattalan koncepciója). A páciens és terapeuta dialogikus jelentéskeresési folyamata során várhatóan fejlődik a személy mentalizációs képessége, önreflektivitása, a szelf-koherencia és az ágencia megtapasztalásának képessége.

Kép: Vincent van Gogh – Ciprusok (részlet)

A terápiás folyamat lényegi része a személy autonóm kibontakozását (individuáció), funkcionálását gátló implicit avagy disszociált/elfojtott ún. tudattalan tartalmak azonosítása, jelentéssel felruházása, s integrálása. A benső folyamatok megragadását, megértését segíti a széles módszer-repertoár. Alkalmaz nem-verbális eljárásokat is, mint például az aktív imagináció, a homokjáték, a mozgásos és művészetterápiás modalitások, emellett megemlítendő az álmokkal folytatott munka, és a személyes asszociációk kulturális párhuzamaira is nyitott jelentéskeresési gyakorlat (műszóval amplifikáció). A kvázi rekonstrukciós kísérlethez képest azonban nagyobb hangsúly kerül a személyiségfejlődés lehetőségeinek a feltárására, mozgósítására. Ezt a folyamatot facilitálják az expresszív technikák és az értelmezés-jelentésadás stílusa és iránya, mely jellemzően irodalmi-metaforikus, analogikus, polivalens, azaz az élmény számos értelmezési irányára és szintjére nyitott.

A módszer a pszichés zavarok széles spektrumának kezelésére alkalmas, külön javasolható ún. spirituális krízisek feldolgozása esetén.